Tudásmédia - többet kell tudni a világról

Kikötöttünk az öbölben, és néhányan átszálltunk a kis motorcsónakba, hogy behajózzuk a szomszédos öblöket, ahol úszkálhattunk a tengerben miközben a kapitány csésze csigákat (Patella) feszített le a tengervíz alatt a sziklákról. Közel egy óra alatt egy kisebb szatyornyi csigát gyűjtött össze. Miután visszatértünk a hajóra megpucoltuk a reggel kifogott, és egész nap a fagyasztóban tárolt halakat, rákokat, majd a kapitány a magyar halpaprikáshoz hasonló vacsorát készített nekünk. A legfinomabb falat számomra a rák húsa, amelyért egy kisebb vagyont kellett volna fizetni bármelyik éttermében. Ráadásul ezeket a rákokat mi fogtuk! De a desszert csak ezután következett! Kapitányunk nagy büszkén az asztal közepére helyezte a csigákkal teli zsákot, jelezvén hogy valami különleges csemegével kínál minket. Akkor világosodott meg előttünk, hogy a csigákat nyersen kell megennünk. Szívszorító! Vagy inkább gyomorszorító érzés volt! Megmutatta hogyan lássunk hozzá. A csésze csiga héja inkább egy kúpos kagylóhéjra hasonlít (lásd fotó a Geológusok a tengeren V.). Egy üres csigahéjjal kikanalazta a másik, még héjához igen erősen ragaszkodó csigát, amire nyomott egy kis citromot, majd megrágta és lenyelte a finom falatot. Rajtam volt a sor, ilyen ínyencségre nem lehet nemet mondani! Be kell vallanom, az első kisebb bizonytalankodás után egyben nyeltem le a puhatestűt. Persze jót nevettek rajtam, és viccelődtek, hogy majd éjszaka visszamászik a nyelőcsövemen. Számomra ez csöppet sem volt mulatságos, így a következőt jól megrágtam. Nem mondtam, de a gumi cukor kevésbé rágós és sokkal finomabb!