Tűz a nap, az arcom, a vállam és a hátam már pecsenyére égett, a kőzetmintáktól egyre nehezebb hátizsák és fényképezőgép a vállamat dörzsöli, miközben szakad rólam a víz! Én nem panaszkodom, nincs is okom, a látvány csodás és különben is az Adria közepén vagyok egy lakatlan szigeten. De most már igazán jó lenne egyet fürdeni a tengerben! Máshol úgy sem lesz lehetőségünk, és rá kell ébrednünk, hogy a „nomád tengeri életben” a lételemünk a tengervíz!
A kapitány megunta, hogy ránk várakozzon és utánunk eredt kíváncsiságból, megnézni mi köt le minket ennyire ezen a szigeten. Látta, hogy a terepi munka végét járjuk, kimerültünk a már öt órája tartó mintagyűjtéstől a nagy hőségben, így azt javasolja, hogy térjünk vissza a hajóra és ússzunk egyet. Minket nem kellett sokáig győzködnie. A hatalmas sziklákon, lábujjas papucsában ugrálva mutatta a legegyszerűbb utat a motorcsónakig. Mi túrabakancsban is alig bírtuk követni. Nem csoda, ő itt nőtt fel!
Végre megszabadultunk a vállunkat nyúzó terhektől és beugorhattunk a tengerbe, ahol lemoshattuk magunkról a verítéket. Megváltás a hűs, de csöppet sem hideg tengerben elmerülni. Annyira tiszta a víz, hogy több méterre lelátni. Alaposan meg kellett mártózni, mert ez a lubickolás egyben az aznapi fürdést jelentette. Más nem volt, csak tiszta sós tengervíz! Aggodalmaink ellenére nem ütött ki minket a só, nem húzódott a bőrünk miután megszáradt, viszont kellemesen selymessé és puhává vált a tengertől. Miután kellemesen lehűtötte felhevült testünket a tengervíz, visszaszálltunk a hajóra és elindultunk Svetac-sziget (St. Andrew) felé.
A sok izzadás után a folyadékot természetesen pótolni kellett, így megkóstolhattuk a bevandát. A bevanda helyi különlegesség, dalmát vörösbort kevernek össze buborékmentes ásványvízzel. Valójában a magyar fröccsnek a buborékmentes változata. Azt állítják, hogy a dalmát vörösbor olyan erős, hogy ha valaki nagy hőségben tisztán issza, akkor az megőrül. Na azt semmi esetre sem akartuk kipróbálni, így mi is felvizeztük a bort.
Megközelítettük Svetac-sziget partjait. Kapitányunk egész közel kormányzott minket az égbe meredő mészkő sziklafalakhoz, majd egy ponton kivetette hálóját. Mondta, hogy azt eszünk amit fogunk, így muszáj egy kicsit halásznunk. Komiza-i halászember lévén, nagy szakértelemmel dobta ki a hálót. Elmagyarázta, hogy
a háló széleire kötözött, víz felszínén úszó gumilabda jelzi, hogy ott háló van lerakva. A gumilabda mintája és a rajta található név alapján pedig be tudják azonosítani, hogy kinek a tulajdonáról van szó. Otthagytuk a hálót, mert kiderült, hogy nem az aznapi vacsorát igyekszünk kifogni, hanem a másnapit. Korgó gyomorral kis izgalommal töltött el, hogy akkor most mit fogunk vacsorázni. A hatalmas mészkőfal csodálatos volt, de a kapitány megnyugtatott, hogy még csak ezután jön a java. Egész közel haladtunk a parthoz, így 
nagyon jól szemügyre vehettük a néhol szinte függőleges helyzetű mészkőpadokat. Odébb a tömeges mészkőfal aljában a tengervíz által kimosott, abráziós barlangokat figyelhettük meg. Ahogy haladtunk tovább a mészkőrétegek dőlése már nem volt olyan meredek és egyes helyeken az eső által kioldott, majd kivált cseppköveket lehetett látni. Álltunk a hajó oldalában és tátott szájjal figyeltük a változatos és egyben káprázatos formákat, akár a művészettörténészek a Louvre képtárát. A következő öbölben már tömeges, vörösesre színezett sziklafalak tárultak szemünk elé és számos apró, lehorgonyzott halászbárka. 
Megérkeztünk a „hálószobánkba”! Ebben az öbölben töltöttük az éjszakát és itt sütöttük meg a hajóra szerelhető barbecue-n a „kék halat” (sekély tengeri hal), amit az egyik kedves halásztól kaptunk. Életemben nem ettem ilyen friss és finom halat, ilyen gyönyörű étteremben. Hatalmas, fehér-vörös mészkőfalak, lemenő nap által sárgára festett ég alja, és az ámulatba ejtően kék tenger, aminek lelátni az aljára, ahol a vacsoránkat is adó halak úszkálnak és várják, hogy bedobjunk egy-egy kenyér darabot, vagy szerencsétlenebbül járt társaik szálkáit. A világ legjobb dolga a tengervíz, amelyben fürödtünk, amelyből ettünk, amelyben mosogattunk és ahová a lebomló hulladékot dobtuk. Nem is kell más, csak a tengervíz és másnap meglátni Jabukát!
További képek az útról
MindenTanulás - Cég és tanulás 2.-részlet
(0 szavazat)
