Ha már nyár, akkor utazzon a geológus is melegebb éghajlatra! Irány az Adria, szálljunk fel egy halászhajóra és fittyet „hányva" a tengeribetegségre ringatózzunk el pár lakatlan szigetre, majd lépjünk ki a partra és kalapáljunk meg néhány viszonylag keveset vizsgált magmás kőzetet!
Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a meghívásnak! Nem egész három hete kaptam egy e-mailt, amelynek tárgyában ez állt:
nyílt tengeri geológia. Ezt természetesen viccnek szánta a kedves professzor, de levelében nagyon kedvesen meginvitált egy adriai terepi munkára. Nem volt időm gondolkodni, azonnal „IGEN"-t kellett mondanom! Mindössze három nap kinn a terepen, halászhajó visz minket Vis-szegtéről, Bisevo, Brusnik, Svetac és Jabuka szigetekre, amelyek közül kettő lakatlan és nyugodjak meg, nem mészkövet, hanem gabbrót kell kalapálnom. A gabbró egy mélységi magmás kőzet, amely a felszín alatt szilárdul meg, mert az olvadt magma nem tud a felszínre kerülni, de kémiai összetételében ez a kőzet a felszínen található bazaltokkal azonos.
Imádom a tengert, az adriai tengerpart számomra a legcsodálatosabb a mediterrán régióban. Budapesttől Splitig szinte végig autópályán haladhatunk, így viszonylag gyorsan elérhető a közép-dalmát tengerpart. Split hatalmas kikötőváros, ahonnan Brac és Hvar szigetek mellett elhaladva két és fél óra alatt lehet átkompolni Vis-szigetére, amely a szárazföldtől legtávolabb található adriai sziget. Legnagyobb települései az ókori időben 
alapított Vis és az egykori halászfalú Komiža. Nekünk ez utóbbi volt az úti célunk az első napra. Annak ellenére, hogy javában nyár van és egész nap délfelé tartottunk, végig esett az eső. Amikor az autó kijelzőjén húsz fok feletti hőmérsékletet láttunk már kezdhettünk bizakodni, hogy talán mégis bejön a professzor úr jóslata és áthaladva a Dinári-hegységen megváltozik az idő és verőfényes napsütés lesz. Bíztunk, de mindhiába egész úton és még a kompon is végig esett az eső és fújt a szél. Sebaj, az a szerencse, hogy nyár van és nem tél, mert akkor megtapasztalhattuk volna, hogy mi is az a bóra. Az isztriai és dalmát tengerparton, legtöbbször a téli évszakban 
száraz, hideg szél fúj, időnként rendkívül erős rohamokkal. Ezért láthatók az autópálya mentén hatalmas zajvédő sávra emlékeztető kőfalak, hogy télen ne sodorja le a teherautókat a nagy erejű bóra szél. A bóra általában észak-északkeleti irányból fúj, vagyis a szárazföld felől tart a partvidék felé. Erőssége és gyakorisága a hóval takart hegyvidék és az Adriai tenger meleg medencéje közötti hőmérsékleti különbség miatt jön létre. Megérkeztünk Komizaba, ami maga volt a csoda, egyrészt mert kinyújtoztathattuk elgémberedett lábainkat, másrészt mert tényleg kisütött a nap, száz százalék körüli lehetett a páratartalom, de a tengeri szellő elbódított minket a kékség sós, és a virágzó leanderek édes illatával. Megkerestük jövendőbeli kapitányunkat, aki elvezetett minket első éjszakai szállásunkra 
Maria-hoz. Az idős hölgy kertjében harminc éve virágzó citromfák roskadásig tele voltak citrommal. Eddig tudatában sem volt annak, hogy meg tudom enni a citromot, csak úgy magában, mint ha narancsot ennék. De azok a nem kínjában érlelt citromok igazán illatosak, ízesek és még édeskések is. Ha már elkalandoztam a valós ízek birodalmába, akkor kicsit ki kell térnem az első vacsoránkra. Sabina, a horvát geológus kolléganő igazi házi sonkával, kapri- és olajbogyóval, sós szardíniával és sajttal látott, kényeztetett minket, amihez dalmát, házi, vörös bor dukált. Újabb meglepetés ért amikor kiderült, hogy a 
kapribogyó az valójában a kapricserje (Capparis spinosa) ecetben, sóban, olajban tartósított, még ki nem nyílott, fonnyasztott bimbója. Mondanom sem kell, hogy rendesen bevacsoráztunk, de nem az volt az oka, hogy éjszaka nem tudtunk aludni! Leírhatatlan hangokat adó mennydörgés követte a szinte nappali fényességet produkáló villámokat. Olyan szél nélküli vihar volt a kis öbölben, amely kellően megrémisztett minket, főként, hogy tudatában voltunk, hogy az elkövetkező három napot és két éjszakát egy nagynak csöppet sem mondható halászbárkán a nyílt tengeren fogjuk eltölteni. Ilyenkor mindig átfut az ember agyán, hogy miért nem maradt otthon a csöndes kis irodájában a csendben zúgó számítógépe mellett, és miért vágyott ilyen kalandokra, amelyek akár az életébe is kerülhetnek. De kérem szépen! Milyen unalmas is lenne az élet az íróasztal mellett!!! A hajós kalandokról a következő írásokban számolok be részletesen.
(0 szavazat)
